19 évesen a húsvét egy külön dobozt kapott emlékeim képzeletbeli szobájában. Egészen a mostaniig azt a dobozt vettem elő és porolgattam le, nyitottam ki gondosan, azokat az emlékeket vittem magammal szertartásról szertartásra a templom csendjébe. Juist apró szigetét láttam ilyenkor magam előtt, közepén egy kis kápolnával, ahol katartikus élményként maradt meg a tenger zúgása mellett a templom sarkából egyetlen gyertyáról elinduló és egész templomot kanócról kanócra átadott, pislákoló lánggal bevilágító feltámadási szertartás. Akkor ott, a nagy messzeségben a délszláv háború áldozataiért és a konfliktus mielőbbi rendezéséért imádkoztunk. A szigetet átkaroló Északi-tenger biztonságából aggódtam Drága Szüleimért, akiknek háza felett elhúzó katonai gépek morajlása remegtette meg a kiskőrösi otthon békéjét. A háború nem terjedt át hazánkba, amiért évről évre hálát adtam. Most 25 évvel később újabb doboz került mellé a polcra, a mi utolsó vacsoránké, ami után szerencsés esetben még hosszú éveket kell várnom a feltámadásig.
Tavaly még haza vártak, még rotyogott a pörkölt, a kocsonya meredten ült a tányérban és a húsleves illata keveredett a frissen sült kalácséval. Mintha a díszszalaggal átkötött ajándékok és mellettük sorakozó sütemények serege is lesben állva várták volna az ajtó nyitódását. Tavaly még Hahóval köszönt Édesapa a tolongva betóduló unokáknak, Édesanya széles mosolyánál csak a karjait tárta nagyobbra. Tavaly még a kamasz fiam is fehér inget húzott és öltönybe bújt... bár megkérte, hogy egy, legalább egy okot mondjak, hogy minek kell a fehér ing. "A papának ez fontos, az ünnep része" - válaszoltam. És ennyi elég is volt. Nem engedtek semmit vinni, mint ahogy Édesapa akkor mondta "Még egyszer utoljára mindent mi csinálunk Anyával, ki tudja, hogy meddig bírjuk." Akkor is megkönnyeztem ezt a baljós gondolatot, ahogy az Édesapámnak ajándékba vitt "hazai" 5 puttonyos Tokaji aszú felbontásánál is átcikázott rajtam egy pillanatnyi rossz érzés, amit azonnal kinyitott, mondván, ha most nem bontom fel, soha sem teszem meg... S már rohant is a kristály poharakért. Ki hitte volna akkor, hogy csupán másfél hét van hátra.
Úgy jöttünk haza, hogy mind azt éreztük, hogy ennél szebb közös ünnepünk nem is lehetett volna. Átfutott rajtam, hogy lehet-e ezt még valaha hasonlóan széppé tenni... ? Költői kérdés marad... A kocsonyahús egy része még mindig a jégen, mert Édesapa sosem tudott vendéget várva valamiből is mértékkel venni. Mivel gyerekként sokszor éhes volt, Ő mindenből, amije volt nagy kanállal osztott. A családi étkezések olaszosak voltak, hangos kacagástól és egymás szavába vágó sztorizástól, melyet Édesapa mindig félbeszakított az "egyél még, vegyél még, ezt még meg sem kóstoltad, csak az én kedvemért, Édesanyád olyan finomat főzött" közbeszólásaival. Milyen mérges is voltam, hogy mindig beleszól. De bárcsak most is megtenné még. Bárcsak, bárcsak, bárcsak! Könnyes szemmel írok, van bennem fájdalom bőven, a jóból sosem elég... ugyanakkor öröm is, hogy megélhettem, hogy ilyen családot kaphattam.
Tiszta szívből kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer az életben éljen át ehhez hasonló mély és őszinte szeretetet. Akár családdal, akár barátokkal, mert ez az egyetlen, ami az életnek igazán értelmet ad.
Áldott Húsvétot kívánok Mindenkinek!