Az idő múlásának van valami keserédes bája, relativitása talán az érzelmekkel átitatott történések mentén figyelhető meg leginkább. Hol cammog, hol elszáguld mellettünk vagy velünk. A héten volt a költészet napja. Egy versrészlet valahogy beragadt, beégett még gyermekkoromban, és ha úgy általában a költészetre gondolok, talán ez a néhány sor tolakszik előre elsőként:
"Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,"
Egy tojást forgatok a kezemben. Ha ránéznél, csak egy gondos munkával megfestett kalocsai mintázatú hímest látnál. A húsvét már elmúlt. A tojásfa aranyeső ágai már elhullatták sárga virágaikat, már elillant szépségük. Ha belépnél hozzám és rápillantanál, gondolhatnád, hogy hanyagság, hogy ottfelejtve még mindig az asztal közepén áll. Ha az asztalon túlra tévedne tekinteted, az ablakpárkányon még hómanót is találnál és karácsonyt idéző szarvaspárt. A belső ajtón hó borította tobozokkal függő girlandot végképp nem tudnád hova tenni. Nem értenéd... Nincs szívem leszedni, bár mondhatnád már éppen eljött az ideje. De nálam most másként ketyeg az óra. A girlandot egy fényfűzés pislákoló kis égői ölelik körül, melyet csak késő este látni a fénytelen szobában. December 23-án gyújtottam meg, ezek adtak fényt Édesanyának az utolsó karácsonyán. Amíg halványan lüktet bennük a Duracell ceruzaelemnyi élet, a jeleneim, itt van helyük ebben a térben és időben. A kalocsai minta nem az én világom - gondoltam eddig. Most forgatom a pingált tojásokat és eszembe jut két kislány, akik hajnalban kelnek, hogy iskola előtt még segítsenek kihímezni a varrót, amit drága Nagyika aznapra vállalt. Eleven mozgó képeket látok, melyek fantáziám szülöttei, egy régi elképzelés emlékei úgy hatvan évvel korábbról. Abban a szobában látom őket, melyet már én ismertem. Nagyika Öregcsertőn terítőket rajzolt elő, melyet az asszonyok szorgos munkával hímeztek aztán. Ott kapta örökül, tanulta meg az a kislány a formákat és mintákat, melyeket aztán már édesanyaként a tojásra festett. Nincs az a vágy, amiért cserébe most önként megválnék tőlük. Amint a fények kialszanak, a tojások is visszakerülnek a tartóba. A szarvas és hómanó a girlandon pihennek majd a következő télig. De addig még feltankolom a lelkem azzal a megnyugvással, hogy az ünnepek újra és újra lehetőséget nyújtanak a kézzelfoghatóbb emlékezésnek.