"Tiszteld jobban a kanyarokat és a patkákat Kislányom!" - hasít belém egy mondat, miközben kellemetlen csikorgás szűrődik be a kocsi felhúzott ablakán. Számat harapdálva, fejcsóválva kiszállok, sandítva merek csak odanézni, mint egy félelmetes filmbéli jelenetnél a párna biztonságos takarásából kikukucskálva. Kidudorodott a kerékgumi. - Már csak ez hiányzott... fut rajtam végig számok halmaza. "Ez csak pénz" - Hallom újra. "Ott egye meg a fene azt a kereket, szerencse, hogy nem esett bajod!" - szólal meg egy másik bennem békét és rendet teremtő, most már égi hang. Könnycseppek sodródnak a szememben. Nem a kerék, nem a pénz... az emlék - Igazatok van... ebben is.
Sokszor eltöprengem azon, mennyire is összetett érzelmek megélésére vagyunk képesek. Akár egy másodperc tört része alatt megélhetünk bosszúságot, kétségbeesést, de akár megnyugvást is. Sokszor nem is maguk a konkrét történések hatnak ki a jövőnkre, hanem az, hogy érzelmekkel való felruházásuk után, milyen emlékként visszük tovább őket.
Néha egy nem kívánt esemény hívja elő a legmélyebb és legtisztább gondolatokat. Adott esetben a hálát azért, hogy úgy nőhettem fel, hogy a hibáim és tévedéseim soha nem lettek megtorolva, csak szeretettel terelgetve voltam, abba az irányba, ami szüleim szerint a helyes út volt. Talán nem mindig találták el tűpontosan, és mint minden egészséges tudattal élő egyén, én is néhány dolgot megkérdőjeleztem, felülbíráltam, módosítgattam. De nagy könnyebbség azzal a tapasztalattal felnőni, hogy a legjobbat akarták nekem mindig, minden helyzetben, akiknek az életemet is köszönhetem. Szerencsém volt!
Most szülőként ott a lehetőség az én kezemben is, hogy ne szúrjam el, ne kérjem folyton számon, ne csupán a hibákat lássam! És ott van Édesanya alapszabálya: a véletlenért nem haragszunk! Egyszer személyesen is hallhattam Édesanya mellett ülve Dr. Ranschburg Jenő óvónőknek tartott kiskőrösi előadását a gyereknevelésről. Nagyon megfogott a gyerekek felé irányuló gyengédsége, a szakmája iránti alázata és emberséggel átszőtt bölcsessége. Úgy fogalmazott, hogy igenis terelgetni kell a gyereket a helyes irányba, de mindig figyelni kell a helyes arányra. Mércéje szerint ez azt jelentette, hogy minden nap végére többnek kell lennie a dicséretnek, mint az elmarasztalásnak. Így a gyerek nem sérül csak a becsületes, jó útról tanul. Ha tudatosan keressük és figyeljük másokban a napi jót, rendszeren többet is találunk, mint amennyi a hibájukon éppen csak túlmutatna. Csak rajtunk áll, melyiket akarjuk észrevenni. És mennyire jólesik nekünk is a vígasz, mikor a percnyi önsajnálatot éppen önvádba fojtanánk.