Egy gyermek világra jöttével két szülő is születik. Ahogy az Énből Mi lesz, egyik percről a másikra fontosabbá válik a kis jövevény sorsa a magunkénál. Az ő javát keressük, az ő kiteljesedéséért és boldogulásáért dolgozunk. Az ember hajlamos materiális javakra, azokon megvásárolható szükségletekre vagy szükségtelen, de sokat érő, ígérő földi jóra szűkíteni azon meghatározó dolgok listáját, amelyeket örökül hagyna. Azon fáradozunk, hogy legalább olyan jó körülményeket biztosítsunk, vagy annál is több élményt, bőséget nyújtsunk gyermekeiknek, mint ahogy elődeinknek ez megadatott. De mit ér mindez, annak árán, ha közben kimerülten érzelmileg, idő hiányában fizikálisan eltávolodnánk egymástól? Talán mind érezzük, hogy az igazán értékadó örökség szívből jövő elapadhatatlan forrás, nem eltékozolható, önmagából egyre gyarapodva a következő generációt is táplálja.
Ma lenne 73... Nem volt soha olyan késő vagy korán, hogy a fáradtság erősebb lett volna a szándéknál. Nem létezett olyan fizikális akadály, amin ne kerekedett volna felül azért, hogy segíteni tudjon. Nem emlékszem rá, hogy valaha kételkednem kellett volna abban, hogy mellettem áll, velem érez. Vígaszt nyújt a hiányán túlmutató gondolat, hogy valahol még bennem él aki megrendíthetetlenül bízott bennem. Ma is fülembe cseng a sokszor ismételgetett mondata: "Drága Kiscsillagom, nem féltelek, mert a helyén van a szíved és az eszed, és ez mindennél többet ér." Az a tudat, hogy gyermekként tiszta szívből szeretve voltam, az önképem és a magamba vetett hitem biztos táptalaja. Ez a forrása annak a belső erőnek, mely bármilyen botlásom és tévedésem után segít felegyenesedni, újra és újra elindulni, majd járni céljaim és vágyaim nyomán. Isten éltessen valahol, immáron odafent Drága Édesapám!