Ismét ugyanazon az útszakaszon vezetek... HAZAfelé.. Amikor az ember negyvenes éveit tapossa a haza fogaloma már többletjeletéssel bír és 2-3 mélyen érzelmekkel átszőtt helyszínt is takarhat. Jelen esetben otthonról indultunk a gyerekekkel haza a szülői házba. Útba esik egy töltőállomás, amihez közeledve, egyre szorultabb torokkal, könnyeket leplezve elnémulok. Ezerszer jártam már erre, mosolyogva, énekelve igazgatva a kormányt, de most egy szomorú, sorsfordító emlék sodor magával.
Dönthettem volna úgy, hogy tudatosan oda sem nézve elhaladok a MOL feliratú tábla mellett. Félresöpröm, későbbi alkalomra halasztom a feldolgozást. Mégis azt választottam, hogy beleállok a kínzó fájdalomba és meglátjuk, mivé forrja ki magát.
A közelmúltban ennél a benzinkútnál hoztuk meg bátyámmal a döntés, hogy felhívjuk a kórház szívsebészetét, ahova órákkal azelőtt Édesapánkat szállították. Itt, a töltőállomás parkoló részénél visszahúzódva, remegő kézben fogott, kihangosított telefonon kaptuk a hírt, hogy életveszélyes állapotban van, nem tudnak rajta segíteni, át kell szállítani egy másik vidéki kórházba.
Édesapám halála után, ez a helyszín örök emléknyommá lett. A múlt elraktározott képkockáin emléktorzítás vagy hamisítás nélkül változtatni nem tudnék, de gondolataimat és érzelmeimet formálhatom úgy, hogy értelmet keresek a megmagyarázhatatlanban és megnyugvást a háborgó békétlenségben. Amin már nem változtathatunk, ott rajtunk múlik, miként raktározzuk el az emlékeket.
Én döntöm el, hogy csakis arra emlékeztet majd engem ez a hely, hogy itt kaptam a szörnyű hírt egy félelmekkel teli napon, s mindahányszor eljövök mellette hagyom, hogy átjárjon a keserű, tehetelen fájdalom vagy valami békés kapaszkodót is keresek benne. Az emlékek körüljárhatók és újratölthetők. Hálás lehetek azért az itt megejtett telefonért, mely új útirányt adott, és néhány órával később, néhány száz km-rel távolabb Drága Édesapám végső mosolyával még megajándékozott.