A különböző vélemények ütköztetése minden fejlődés motorja. Egy konfliktus akkor burjánzik el, amikor hiányzik a szándék egymás szavának meghallására, a másik gondolatának megértésére pedig nincs törekvés.
Szociálpedagógia szakon a nehéz élethelyzetbe került emberek segítésének módját, coachingon a saját út felfedezését, a belső béke megteremtését, általános és családügyi mediáció szakon alternatív vitarendezést, az ellentétes álláspontok közelítését, a közös pontok kiemelését tanultam. Ezen ismeretek birtokában és hittel élve, úgy vélem, bár néha valóban kellemesebb a közönybe burkolózva megóvni belső egyensúlyunkat, de amíg tenni lehet, addig tenni kell! Érezni, másokért kiállni, magunkból adni és olykor saját igazunkból engedni egy közös cél érdekében. Az erre való képesség tesz minket emberré, sőt talán éppen a másik igazának és szükségletének megértése és elfogadása az, ami a magából kifordult világunkban az utolsó emberi.
Amikor ezeket a sorokat írom, 42 évesen még mindig naponta velem van gondolatban a nagybetűs gimnáziumi magyartanárom, Kaposvári Éva. Átolvasom a mondatokat, és mosollyal mérlegelem, hogy vajon erre az írásra is rávésné-e a végén, hogy ez „megint fellengzős” :-) Szinte minden hétre lapult a táskájában egy-egy újabb könyv, amit át kellett rágnunk, de neki köszönhetem, hogy végül megszerettette velem az olvasást. Szívből kívánom, hogy az a megfizethetetlenül nagy tudás, amit óráról órára igyekezett átadni, mint oly sok más tanárom hozzá hasonlóan, méltó megbecsülést hoz a jövő pedagógusainak!
Ha visszagondolok a közel 19 évre, amit iskolapadban töltöttem, nem is nagyon emlékszem olyan tanárra, akinek valamiért, - akár egy gondolatébresztő mondatért - ne lehetnék hálás. A tananyagon túl: türelemre, belátásra, kitartásra, elfogadásra és az élet szépségére tanítottak. KÖSZÖNÖM!