A hit talán egyik legszebb ajándéka az abban való bizonyosság, hogy nincs elmúlás. Minden zsigeremben érzem, ha valaki elmegy, csupán egy új útra indul, bárhová, ahova csak menni szeretne, oda is, ahova talán sohasem adatott meg neki, mégis mindig ott marad velem / velünk a legnagyobb közelségben.
Amikor Dede útra indult a kisfiam még csak kétéves volt. Megmagyarázhatatlan lánc volt közöttük. Ritkán találkoztak, de a kötelék minden közös kacajban, mozdulatban és pillantásban olyan erővel bírt, hogy semmi nem zavarhatta meg. Mintha csak külön nyelvet beszéltek volna, megszűnt körülöttük a külvilág.
Amikor Dede teste örökre megpihent, azt meséltük kisfiamnak, - s ezt a mesét mindennél igazabbnak hiszem - hogy Dedénk már idős volt, fájtak a lábai, nehezen tudott járni, ezért a Jóisten úgy döntött, hogy itt az idő, hogy megajándékozza őt helyettük szárnyakkal. Most már angyalka, a mi Angyalkánk. Virágoskertet építünk neki, és gyertyát gyújtunk, hogy lássa fentről mindig, amikor éppen arra repül, hogy mennyi szerettük. A halál csak átalakulás, akár a pillangóknál, akik tovareppenve hátrahagyják korábbi otthonukat. A felmenőim földi léte bennem csörgedez tovább, amikor én is tovaszállok majd, akkor gyermekeimben. Sosem vagyok / sosem vagyunk egyedül, mert akik elmentek, még mielőtt gondolnék / gondolnánk rájuk, már átölelnek.