Most mintha nem lenne divatos vagy illendő a rossz kedvben elidőzni, órákig magunk árnyékaként, csöndesen összekuporodva, önmagunkban búrkolózni. Mintha csak a sikertelenség, az önuralom vagy lélektani praktikák hiányáról tanúskodna, ha megesik, hogy visszavonulót fújunk. Pedig, ha mindig sikerülne a boldogság állapotában úsznunk, azzal az értéke szerte is foszlana. Olyan lenne, mint sivatagban homokozót keresni a gyerekeknek. Azt hiszem a boldogságnak is van plafonja, és pont a mélység az, ami újra láthatóvá teszi a következő kellemes percet. Van, hogy robajjal érkezik a bánat vagy épp rám tör egy belső zsizsgés, légből kapott nyugtalanság. Talán Te ismered... Az az állapot, amikor az ember fel és alá járkál a szobában. Nem halad semerre. Léptei - a gondolatok cikázását mintázva - szerte szét lenyomatot hagynak a nappali padlóján. Belül valami háborog. Nem monológot mormolunk ekkor, sokkal inkább belső heves vitában vagyunk saját magunkkal. Összecsapnak az ösztönök, a vágyak, a szerepeink, félelmeink, főkolomposként meg ott portyáznak a be nem teljesült álmok. És ha már egyszer elkezdődött az az önostorozás, akkor már csatasorban állítjuk a múlt tévedéseit, a kihagyott lehetőségeket is.
Miért is ne...-?
S mindezt miért?
Talán csak, mert ma kaptunk egy üzenetet, mely előhívott egy feledni próbált emléket, s pont ott talált el, ahol (még) sebzettek vagyunk? S fájdalom a varrat alá szivárogva marni kezdte a védőpajzsunkat? Ennek felismerése a gyógyulás első szakasza. Ha a bánatot műboldogságporral azonnal elfedtük volna, talán ez a felismerés is örökre rejtve marad.
Nem szerencsés azonban tartósan beleragadni a fájdalomérzésbe, keresni kell a kiutat. Igazi földi áldás ilyenkor egy mosoly. Egy szerettünké vagy idegené? Van mikor nekem egyre megy. Egy mosoly a lelki csataterünk közepére állva megfékezi a golyókat, letompítja röptüket, vagy egyenesen vaktölténnyé változtatja. A léptünk lelassul, lélegzetünk nem zakatol tovább, talán meg is állunk, a belső megtépázott lényünk, mintha elcsitulna. Egy őszinte mosoly vagy bíztató hang képes előhívni a hála érzését, reményt hoz a percekkel ezelőtti kilátástalanságba, lefuttat egy frissítő programot és újraindít.
De kié volt MA a mosoly, kié volt a hang, hisz senki nem volt a szobában. Honnan jött hát a gondolat, a magamba vetett hitet visszaadó erő, mely enyhülést hozott? A választ sokszor talán csak a Jóisten tudja, most viszont a mobilom is, hisz szolgálatban volt, s rögzítette az utolsó számot, Édesanyámét:-)